Amikor a rendszerben való három év pattogás után Márk végre megkapta az autizmus spektrum zavar diagnózist, mielőbb szerettünk volna egy neki megfelelő sportot találni. Olvasgattam a szakirodalmat, ami kifejezetten ajánlja a judót, és miután minden paraméternek megfelelt, ami feltételként felmerült (nem csapatsport, nem labdával játsszák, elérhető a környéken), megbeszéltem a Sensei-jel, hogy Márk (akkor 6 évesen) oda fog járni hozzá.
Valahogy Márknak is csináltunk kedvet a dologhoz, bár nagyon zavarta a sok idegen kisgyerek az edzésen, és hogy nehezen tudta követni eleinte az utasításokat, ezért az első 6 (!) alkalommal az ölemből nézte az edzést. Aztán a megfelelő motiváció hatására (gumicukor ;)) beállt először a köszönésre, a következő alkalommal a bemelegítésre, majd az egész edzésre. Nagyon-nagyon sokat fejlődött az alatt a 4 év alatt, amíg a Felkelő Nap SE kis judokája volt. A judóhoz nem őstehetség, hiszen minden harcot inkább játéknak fog fel, és sokszor nem tudja elég gyorsan felmérni, mit csinál az ellenfele, de mind mentálisan, mind fizikailag nagyon jót tett neki az, hogy a judo a mindennapi élete része lett. Minden kisgyereknek nagyon ajánlom ezt a sportágat, ami egyátalán nem az agresszióról szól, sőt! Az önuralomról, és a kemény munkáról szól. Azért persze a tigrisfogóról és a szamurájok harcáról is, hogy legyen mit várni. A teljesség kedvéért leírom, hogy a 100 büntiguggolásról is szól, a nyertes megtapsolásáról, a közös élményekről, és még sok másról :)
Néha úgy éreztem, lassan én is elmehetnék egy övvizsgára, mert Márk csak úgy volt hajlandó edzésre menni, ha én is bent ülök a teremben (amúgy nem cirkuszi produkció az edzés, csak az edző engedélyével lehet bent bárki). Három évig minden kedden és csütörtökön ott ültem a kispadon, meg persze a táborokban egész nap*, és sokat tanultam én is arról, hogyan lehet megzabolázni az állandóan pörgő-forgó ADHD-s csemetéket, miként lehet bíztatni a szégyenlősöket, és hogyan lehet a szigor és a szeretet ideális elegyével, született pedagógusként nevelni és tanítani egyszerre 30 kispajtást. Na meg persze elméletben szerintem meg tudok csinálni egy kuzura keta-gasamét vagy egy ko uchi garit... A fizikai (erőnléti, technikai) edzés, tanulás, fejlődés mellett szerintem legalább ugyanolyan fontos az az erkölcsi és mentális nevelés, amit a világ legjobb judoedzője, Dobos Gábor nyújt a gyerekeknek. Nem véletlen, hogy a számos tehetséges, szorgalmas, ügyes judoka mellett vannak olyanok is, akiket inkább nevelési céllal járatnak a szüleik ebbe az egyesületbe - de ez nem baj, hiszen van eredménye. A gyerekek fegyelmezettek, tiszteletet, kötelességtudatot tanulnak, és a munka megbecsülését. A bemelegítések, sorversenyek, eséstechnika mind olyan észrevétlenül fejlesztő hatású, ami bőven megindokolja, hogy az állami dunakeszi iskolákban miért került be minden 4.-es diák órarendjébe ez a sportág. Gábortól is kerülnek ki persze nagyszerű, eredményes versenyzők, de ő sokkal többet ad annál, hogy tökéletesre fejleszti egy uke dobását. A szó legjobb értelmében nevel, mégpedig arra a négy tulajdonságra fókuszálva, ami szerint ő maga is él.
Mindig hálásan gondolunk kedvenc Sensei-ünkre, Gábor bácsira, aki az első perctől segítőkészen, partnerként viselkedett velünk, mindig segítette Márkot, ha valami nehézsége támadt (ezdőpartner kiválasztása, feladat megértése stb.). Ez az utazás viszont nekünk most véget ért. Négy év után már megmutatkozott, és Márk is érezte, hogy ebben a sportban nem terem számára babér, igazi pozitív visszajelzés nélkül viszont nincs motiváció. Szép volt, jó volt, elég volt neki ez a négy év, továbblépünk; de ha most újra ott lennék, ahol 4 évvel ezelőtt, az elmúlt évek történéseinek ismeretében boldogan hoznám meg ugyanezt a döntést, és itt töltenénk ugyanezt a négy évet.
Köszönjük, Gábor, és további minden jót kívánunk Neked, minden kis judokádnak és a Felkelő Nap SE-nek!
Alázat, becsület, kitartás, tisztelet! Os!
*A 4. évben főleg Sanyi járt, de valakinek mindig menni kellett. Olykor Gábor vagy Zsuzsika is besegített :D
Valahogy Márknak is csináltunk kedvet a dologhoz, bár nagyon zavarta a sok idegen kisgyerek az edzésen, és hogy nehezen tudta követni eleinte az utasításokat, ezért az első 6 (!) alkalommal az ölemből nézte az edzést. Aztán a megfelelő motiváció hatására (gumicukor ;)) beállt először a köszönésre, a következő alkalommal a bemelegítésre, majd az egész edzésre. Nagyon-nagyon sokat fejlődött az alatt a 4 év alatt, amíg a Felkelő Nap SE kis judokája volt. A judóhoz nem őstehetség, hiszen minden harcot inkább játéknak fog fel, és sokszor nem tudja elég gyorsan felmérni, mit csinál az ellenfele, de mind mentálisan, mind fizikailag nagyon jót tett neki az, hogy a judo a mindennapi élete része lett. Minden kisgyereknek nagyon ajánlom ezt a sportágat, ami egyátalán nem az agresszióról szól, sőt! Az önuralomról, és a kemény munkáról szól. Azért persze a tigrisfogóról és a szamurájok harcáról is, hogy legyen mit várni. A teljesség kedvéért leírom, hogy a 100 büntiguggolásról is szól, a nyertes megtapsolásáról, a közös élményekről, és még sok másról :)
Néha úgy éreztem, lassan én is elmehetnék egy övvizsgára, mert Márk csak úgy volt hajlandó edzésre menni, ha én is bent ülök a teremben (amúgy nem cirkuszi produkció az edzés, csak az edző engedélyével lehet bent bárki). Három évig minden kedden és csütörtökön ott ültem a kispadon, meg persze a táborokban egész nap*, és sokat tanultam én is arról, hogyan lehet megzabolázni az állandóan pörgő-forgó ADHD-s csemetéket, miként lehet bíztatni a szégyenlősöket, és hogyan lehet a szigor és a szeretet ideális elegyével, született pedagógusként nevelni és tanítani egyszerre 30 kispajtást. Na meg persze elméletben szerintem meg tudok csinálni egy kuzura keta-gasamét vagy egy ko uchi garit... A fizikai (erőnléti, technikai) edzés, tanulás, fejlődés mellett szerintem legalább ugyanolyan fontos az az erkölcsi és mentális nevelés, amit a világ legjobb judoedzője, Dobos Gábor nyújt a gyerekeknek. Nem véletlen, hogy a számos tehetséges, szorgalmas, ügyes judoka mellett vannak olyanok is, akiket inkább nevelési céllal járatnak a szüleik ebbe az egyesületbe - de ez nem baj, hiszen van eredménye. A gyerekek fegyelmezettek, tiszteletet, kötelességtudatot tanulnak, és a munka megbecsülését. A bemelegítések, sorversenyek, eséstechnika mind olyan észrevétlenül fejlesztő hatású, ami bőven megindokolja, hogy az állami dunakeszi iskolákban miért került be minden 4.-es diák órarendjébe ez a sportág. Gábortól is kerülnek ki persze nagyszerű, eredményes versenyzők, de ő sokkal többet ad annál, hogy tökéletesre fejleszti egy uke dobását. A szó legjobb értelmében nevel, mégpedig arra a négy tulajdonságra fókuszálva, ami szerint ő maga is él.
Mindig hálásan gondolunk kedvenc Sensei-ünkre, Gábor bácsira, aki az első perctől segítőkészen, partnerként viselkedett velünk, mindig segítette Márkot, ha valami nehézsége támadt (ezdőpartner kiválasztása, feladat megértése stb.). Ez az utazás viszont nekünk most véget ért. Négy év után már megmutatkozott, és Márk is érezte, hogy ebben a sportban nem terem számára babér, igazi pozitív visszajelzés nélkül viszont nincs motiváció. Szép volt, jó volt, elég volt neki ez a négy év, továbblépünk; de ha most újra ott lennék, ahol 4 évvel ezelőtt, az elmúlt évek történéseinek ismeretében boldogan hoznám meg ugyanezt a döntést, és itt töltenénk ugyanezt a négy évet.
Köszönjük, Gábor, és további minden jót kívánunk Neked, minden kis judokádnak és a Felkelő Nap SE-nek!
Alázat, becsület, kitartás, tisztelet! Os!
*A 4. évben főleg Sanyi járt, de valakinek mindig menni kellett. Olykor Gábor vagy Zsuzsika is besegített :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése