Eljött az idő, hogy megírjam Maja születésének a történetét. Kicsit leülepedett már a dolog, de azért nem szeretnem, ha elfelejteném a részleteket :)
Miután beléptem a 42. hétbe, és már több, mint egy hete unatkoztam a kórházban, tűkön ülve vártam a hétfő reggeli szülésindítást. A türelmem és az erőm is a vége felé közeledett, nem is beszélve szegény férjem lelki erejéről... 2007. július 9-én reggel 8 órakor volt jelenésem a földszinten, a vajúdószobában. A szülésindítás annyit jelent, hogy bekötnek az embernek egy infúziót, amibe oxitocint fecskendeznek, folyamatosan CTG-vel monitorozzák a baba állapotát, és várunk arra, hogy elinduljon kifelé. Mivel az elmúlt egy hétben a "szűk egy ujjnyira nyitott méhszáj" szöveg egyátalán nem változott, illetve Ficánka egy hónappal azelőtt már túllépte a 4000 grammos súlyt, ráadásul nagyon kevés jóslófájásom volt, nem gondoltam, hogy ilyen egyszerű lesz az az indítás... Mivel nem volt fogadott orvosom, nem volt senki, aki állandóan jött volna magyarázni, de azért nagyjából kiderült, hogy a fentiekre lehet számítani. Szóval vasárnap éjféltől nem ehettem, és csak egy-két kortyot szabadott inni. Reggel hatkor jöttek értem, hogy CTG, majd reggeli helyett (grrrrr...) összepakoltam a cuccomat. Nyolckor rábíztak egy aranyos orvostanhallgatóra, aki lekísért a földszintre. Kicsit túl van légkondicionálva a vajúdó és a szülőszobák is, meleg ruhával nem készültem, egy óra után el is kezdtem fázni :/ Kaptam egy ágyat, egy jó kis CTG-t, és kész. Konkrétan délig (!) ennyi történt. Akkor már kezdtem kiborulni, egyrészt rosszul bírom az éhezést, másrészt nem értettem, hogy mire várnak, olyan sok munka nem volt azért... A négy óra alatt két nőt elvittek császározni, egy csaj meg bejött elfolyt magzatvízzel, és egy fél óra múlva átment az egyik szülőszobába. Ennyi forgalom volt össz-vissz. Elhatároztam magam, és megkerestem azt az orvost, akire a Béla rábízott ott a SOTE II-n. Ennyi hiányzott ahhoz, hogy beinduljanak a dolgok. Azt mondta, hogy voltak spontán összehúzódások, arra vártak, hogy esetleg magától elindul a dolog (MUHAhahaha!)... Mindjárt jön az egyik szülésznő, beköt egy infúziót, és kapok bele oxitocint. Mondtam, hogy ez igazan remek, mert négy órája erre várok... Fél kettőre sikerült is megvalósítani ezeket a borzasztó bonyolult terveket. Most azt nem részletezem, hogy egész idő alatt egy tanuló kislány viselte gondomat, hát elég érdekes volt. Az hagyján, hogy az infúzió bekötésekor én nem nagyon néztem oda, de ő sem. Nem tudom, melyikünk akarta jobban, hogy kész legyünk :)
Felhívtam a drága egyetlenemet, - aki reggel óta ugrásra készen várta, hogy adjak jelet az indulásra - hogy inkább jöjjön be, akármeddig is fog tartani az egész, nincs értelme, hogy én egyedül unatkozom bent, ő meg kiborul kint. Szegény elég rosszul bírja a kórházi miliőt, de inkább ott akart lenni, na meg tudta, hogy nekem is jobb, ha ott van velem. Elkezdődtek a fájdogálások, néha szóltam, hogy vegyek le a CTG-t, mert pisilni kell (ez a hideg meg az infúzió miatt így is kb. óránként volt, hogy nem ihattam), és a férjem kíséretével ki is tudtam menni. Már nagyon unalmas volt a fekvés, úgyhogy ezért sem bántam a viszonylag gyakori pisilést. Percenkénti 10-es cseppszámmal becsöpögött egy egység a karomba. Semmi extra nem történt. Kaptam egy másik infúziós palackot, bele egy újabb oxitocin adagot (percenkénti 60-as cseppszám). Még mindig nem történt semmi extra, nem gondoltam, hogy ebből valami szülésféle lesz... Hat órára már nyilvánvaló lett (nekem legalábbis), hogy ez a gyerek nem, nem és nem akar megszületni... Lassan az orvosom is ezt kezdte gyanítani, és konzultált az osztályvezető orvossal, hogy mi is legyen. Mind a két orvos, illetve két szülésznő egymástól függetlenül ennyit tudott hozzátenni a vizsgálat után a helyzethez: reménytelen. Még mindig szűk egy ujjnyi... És ez így is volt. Fél hétre meglett a döntés, mivel nem volt értelme folytatni, császárral kiveszik Ficánkát. Kaptam antibiotikumot, leborotváltak (ezt spec. sokkal jobban csinálta a tanuló nővérke, mint 10 nappal azelőtt az osztályos nővér!), levettem a ruhákat, és jött is a műtősfiú értem. Addigra a férjem már felhívta anyuékat, akik úton voltak, az egész szülészeten nem történt semmi más... Betoltak a műtőbe, na itt elkezdtem úgy fázni, hogy az egész testem látványosan reszketett, mintha valami rohamom lenne. Bár nagyjából tudtam, mire számíthatok, azért meg voltam ijedve rendesen. Az egész óóóriáspocakot lekenték fertőtlenítővel, kaptam az arcomra a maszkot (közben a fejem fölött ment a szokásos csevej, hogy akkor az a múltkori fodrász...). Két levegővétel, és már el is aludtam. 2007. július 9-én 19:25-kor megszületett Maja. Arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a hasam, mintha még matatnának benne, én meg nem tudok megszólalni. Jesszusom, ezek nem vették észre, hogy már magamhoz tértem, és még nincs is kész! Persze ez nem így volt, pár másodperc után meg tudtam szólalni, és közöltem az egész brigáddal, hogy Basszameg, ez kurvára fáj!
Toltak fel az intenzívre, annyira emlékszem, hogy ott volt a férjem, meg anyukám a pillangós ruhájában, megkérdeztem, hogy a gyerekkel minden rendben van-e, erre édesanyám mondta, hogy igen, gyönyörű, és 4600 gramm és 61 cm. Az intenzíven már elég jól voltam, 9-kor megkértem a nővért, hogy keresse meg a telefonomat, és felhívtam a férjemet. A hasam fájt, de már elviselhetően, a férjem hiányzott, nagyon, és alig vártam a másnapot, hogy láthassam végre a kislányomat...
Miután beléptem a 42. hétbe, és már több, mint egy hete unatkoztam a kórházban, tűkön ülve vártam a hétfő reggeli szülésindítást. A türelmem és az erőm is a vége felé közeledett, nem is beszélve szegény férjem lelki erejéről... 2007. július 9-én reggel 8 órakor volt jelenésem a földszinten, a vajúdószobában. A szülésindítás annyit jelent, hogy bekötnek az embernek egy infúziót, amibe oxitocint fecskendeznek, folyamatosan CTG-vel monitorozzák a baba állapotát, és várunk arra, hogy elinduljon kifelé. Mivel az elmúlt egy hétben a "szűk egy ujjnyira nyitott méhszáj" szöveg egyátalán nem változott, illetve Ficánka egy hónappal azelőtt már túllépte a 4000 grammos súlyt, ráadásul nagyon kevés jóslófájásom volt, nem gondoltam, hogy ilyen egyszerű lesz az az indítás... Mivel nem volt fogadott orvosom, nem volt senki, aki állandóan jött volna magyarázni, de azért nagyjából kiderült, hogy a fentiekre lehet számítani. Szóval vasárnap éjféltől nem ehettem, és csak egy-két kortyot szabadott inni. Reggel hatkor jöttek értem, hogy CTG, majd reggeli helyett (grrrrr...) összepakoltam a cuccomat. Nyolckor rábíztak egy aranyos orvostanhallgatóra, aki lekísért a földszintre. Kicsit túl van légkondicionálva a vajúdó és a szülőszobák is, meleg ruhával nem készültem, egy óra után el is kezdtem fázni :/ Kaptam egy ágyat, egy jó kis CTG-t, és kész. Konkrétan délig (!) ennyi történt. Akkor már kezdtem kiborulni, egyrészt rosszul bírom az éhezést, másrészt nem értettem, hogy mire várnak, olyan sok munka nem volt azért... A négy óra alatt két nőt elvittek császározni, egy csaj meg bejött elfolyt magzatvízzel, és egy fél óra múlva átment az egyik szülőszobába. Ennyi forgalom volt össz-vissz. Elhatároztam magam, és megkerestem azt az orvost, akire a Béla rábízott ott a SOTE II-n. Ennyi hiányzott ahhoz, hogy beinduljanak a dolgok. Azt mondta, hogy voltak spontán összehúzódások, arra vártak, hogy esetleg magától elindul a dolog (MUHAhahaha!)... Mindjárt jön az egyik szülésznő, beköt egy infúziót, és kapok bele oxitocint. Mondtam, hogy ez igazan remek, mert négy órája erre várok... Fél kettőre sikerült is megvalósítani ezeket a borzasztó bonyolult terveket. Most azt nem részletezem, hogy egész idő alatt egy tanuló kislány viselte gondomat, hát elég érdekes volt. Az hagyján, hogy az infúzió bekötésekor én nem nagyon néztem oda, de ő sem. Nem tudom, melyikünk akarta jobban, hogy kész legyünk :)Felhívtam a drága egyetlenemet, - aki reggel óta ugrásra készen várta, hogy adjak jelet az indulásra - hogy inkább jöjjön be, akármeddig is fog tartani az egész, nincs értelme, hogy én egyedül unatkozom bent, ő meg kiborul kint. Szegény elég rosszul bírja a kórházi miliőt, de inkább ott akart lenni, na meg tudta, hogy nekem is jobb, ha ott van velem. Elkezdődtek a fájdogálások, néha szóltam, hogy vegyek le a CTG-t, mert pisilni kell (ez a hideg meg az infúzió miatt így is kb. óránként volt, hogy nem ihattam), és a férjem kíséretével ki is tudtam menni. Már nagyon unalmas volt a fekvés, úgyhogy ezért sem bántam a viszonylag gyakori pisilést. Percenkénti 10-es cseppszámmal becsöpögött egy egység a karomba. Semmi extra nem történt. Kaptam egy másik infúziós palackot, bele egy újabb oxitocin adagot (percenkénti 60-as cseppszám). Még mindig nem történt semmi extra, nem gondoltam, hogy ebből valami szülésféle lesz... Hat órára már nyilvánvaló lett (nekem legalábbis), hogy ez a gyerek nem, nem és nem akar megszületni... Lassan az orvosom is ezt kezdte gyanítani, és konzultált az osztályvezető orvossal, hogy mi is legyen. Mind a két orvos, illetve két szülésznő egymástól függetlenül ennyit tudott hozzátenni a vizsgálat után a helyzethez: reménytelen. Még mindig szűk egy ujjnyi... És ez így is volt. Fél hétre meglett a döntés, mivel nem volt értelme folytatni, császárral kiveszik Ficánkát. Kaptam antibiotikumot, leborotváltak (ezt spec. sokkal jobban csinálta a tanuló nővérke, mint 10 nappal azelőtt az osztályos nővér!), levettem a ruhákat, és jött is a műtősfiú értem. Addigra a férjem már felhívta anyuékat, akik úton voltak, az egész szülészeten nem történt semmi más... Betoltak a műtőbe, na itt elkezdtem úgy fázni, hogy az egész testem látványosan reszketett, mintha valami rohamom lenne. Bár nagyjából tudtam, mire számíthatok, azért meg voltam ijedve rendesen. Az egész óóóriáspocakot lekenték fertőtlenítővel, kaptam az arcomra a maszkot (közben a fejem fölött ment a szokásos csevej, hogy akkor az a múltkori fodrász...). Két levegővétel, és már el is aludtam. 2007. július 9-én 19:25-kor megszületett Maja. Arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a hasam, mintha még matatnának benne, én meg nem tudok megszólalni. Jesszusom, ezek nem vették észre, hogy már magamhoz tértem, és még nincs is kész! Persze ez nem így volt, pár másodperc után meg tudtam szólalni, és közöltem az egész brigáddal, hogy Basszameg, ez kurvára fáj!
Toltak fel az intenzívre, annyira emlékszem, hogy ott volt a férjem, meg anyukám a pillangós ruhájában, megkérdeztem, hogy a gyerekkel minden rendben van-e, erre édesanyám mondta, hogy igen, gyönyörű, és 4600 gramm és 61 cm. Az intenzíven már elég jól voltam, 9-kor megkértem a nővért, hogy keresse meg a telefonomat, és felhívtam a férjemet. A hasam fájt, de már elviselhetően, a férjem hiányzott, nagyon, és alig vártam a másnapot, hogy láthassam végre a kislányomat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése