Repülővel a billundi Legolandben – 1. rész

A négynapos dániai utazás neuralgikus pontja számomra a repülés volt. Ez volt az a része a programnak, amire a leginkább igyekeztem felkészülni. Mások vidáman repkednek három 5 éven alulival, de én nem éreztem úgy, hogy a mi családunk ezt katasztrófa nélkül meg tudná valósítani. Egy kétórás autóút is legalább három kisebb idegösszeomlással jár, nagyon kivételes esetben vagyok hajlandó ennél hosszabb útra menni. Most egy kétórás repülőút állt előttünk, a lelki szemeim előtt pedig a fülfájástól síró Maja, az előtte levő ülést angyali vigyorral rugdaló Mira és a reptéri várakozás közben rohamot kapó Márk képe lebegett… Végül egész máshogy alakultak a dolgok.

Auti szekció - mindennapok

A kedd és a csütörtök délután is egy kicsit rohanós, mert fél 4-kor indulás Majáért az iskolába Mirával Fótra, onnan Csomád, lovaglás, utána irány Márkért az oviba (megint Fót), onnan haza, Maját, Mirát kidobva (kedden Sanyival helycsere) tovább a judóra Márkkal (Dkeszi), ahonnan 7-re érünk haza.

Egy szép csütörtök délután a szokásosnál kicsit hosszabb időbe telt, mire sikerült Márkot bekönyörögni a kocsiba, mert még mindenáron szaladgálni szeretett volna az ovi előtt, hiába tudja, hogy kedden és csütörtökön erre nincs idő. A főúton kiraktam Sanyit és a lányokat, ahonnan 3 perc séta hazáig az út, hogy ne késsünk el Márkkal az edzésről. A beszélgetés ezt követően:

- Miért nem vittük haza Majáékat?

- Mert nem szeretném, ha elkésnénk a judóról.

- De máskor haza szoktuk vinni.

- Igen, de ma kicsit később tudtunk indulni az ovitól.

- Miért?

- ??? Mert nem akartál beszállni a kocsiba...

- Ja! Tényleg.

***********

Valahogy szóba került egyik reggel a kocsiban a vérvétel, mondtam nekik, hogy a doktornéni szereti, ha évente egyszer minden kisgyereknek megvizsgálják a vérét, mert nagyon sok betegséget lehet így hamar kimutatni, mielőtt még rosszul lenne valaki. Márk üvöltve sírt az oviig, hogy ő nem akarja, hogy a születésnapján tőle vért vegyenek (okt. 15.). Hiába nyugtattam persze, belelovallta magát, az se hatotta meg, hogy már vagy 8x vettek tőle vért minden különösebb dráma nélkül...

*********

Megható és egyben fárasztó is az a bizalom, amivel Márk felém fordul, de az ép eszem megőrzése érdekében azért remélem, egyszer rájön, hogy nem vagyok mindenható. Akkor talán nem fog kiabálós, sikítós, földhözverős sírássá (olykor dühöngéssé) fajulni egy-egy eset, amikor:

- Szeretné, hogy a Legnagyobb hős legyen a rádióban a kocsiban. Most. Anya, kapcsold be! Anya! Anya!!! ANYA! ANYAAAA!!!!

- Szeretné megtudni, hogyan lehet egy zárolt elemet feloldani a játékában, és nekem fogalmam sincs. Anya, de hogy kell? Anya! Anya!!! ANYA! ANYAAAA!!!!

- Nem tud túljutni egy pályán, és csináljam meg én. Anya, de csináld meg! Anya! Anya!!! ANYA! ANYAAAA!!!! (Miheztartás végett, egy átlagos Minion Rush futam neki 4,5 percig tart, én 16 másodpercen belül elrontom.)

- Szeretne nézni egy olyan mesét, ami épp nincs felvéve a dobozra. Legyen a tévében most. Anya, kapcsold be! Anya! Anya!!! ANYA! ANYAAAA!!!!

- A lehetetlen matekpéldák. "Anya! Mennyi négymilliárdszor négymilliárd / háromezerhatszáztizenhétszer kilencezernegyvenkettő?" Anya, de mondd meg! Anya! Anya!!! ANYA! ANYAAAA!!!!

És a sor végtelen... (c:

Auti szekció - Dührohamok kezelése

Egy FB gondolat, amit szeretnék elrakni későbbre:

Mi ugyanúgy bántunk a két naggyal, ugyanúgy követeltünk meg tőlük dolgokat (pl. vacsora végéig asztalnál maradni) és ugyanúgy fegyelmeztük őket (büntetősarokban maradás) amíg nem tudtuk, hogy a kisebb auti (csak 15 hó van köztük, most 6 és 7,5 évesek), és már akkor is észrevettük, hogy egyszerűen teljesen máshogy hatnak ezek az auti gyerekünkre. A büntetés hatástalan, a számára értelmetlen elvárások miatt pedig rengeteg konfliktusunk volt vele (ami vagy dührohamba fulladt, vagy nem...).

Azt kell szem előtt tartani, hogy az egyik legnehezebb dolog a számukra mások szándékainak a megértése. A saját világuk középpontjában olyannyira maguk állnak, hogy nem is értik, miért kéne megvárni a másikat az evéssel vagy mi az, hogy a másiknak fáj. A büntetés és hegyibeszéd hatástalan. Amióta ezt a két alapelvet tartjuk szem előtt (1. nem várunk el tőle olyat aminek valódi haszna nincs, 2. nem büntetjük és röviden mondjuk, mit miért nem szabad), SOKKAL nyugodtabb az egész családunk élete, mindenkinek csak javasolni tudom.

Másrészt, a gyerekben lévő feszültségszint csökkentésével sokkal jobb lesz anyának, tesónak, apának is... Visszaütni, üvöltözni, erőszakkal rávenni bármire - ezek nagyon megnövelik a feszültségszintjüket, amit aztán őrjöngéssel, agresszióval, ellenkezéssel próbálnak levezetni...

Barkácsolás

Mire is gondoljak, amikor főzés közben ez üti meg a fülem az irodából, Márk csipogó hangján:
- Apa, szerintem azt jobb lenne a sniccerrel!
(Megszámoltam, a szerelés után mind a 20 ujjuk megvolt! :D)

Iskolakeresés

Szeptemberben a gyerekpszichiáter azt javasolta, hogy alapvetően készüljünk arra, hogy Márk még egy évet maradjon az oviban, hiszen még csak akkor kezdődött meg az autizmusspecifikus fejlesztése. Előre nem lehet megmondani, hogy milyen tempóban fog tudni haladni, kb. 4 hónap után érdemes újra értékelni a helyzetet és eldönteni, mi legyen vele 2015 szeptemberében.

Ennek fényében megbeszéltük az óvodában, hogy maradjon még egy évet, megállapodtam a Tanulási Képességvizsgálóval abban, hogy jobb neki még egy év ovi stb. Persze, ahogy az én elképzelem! A decemberben elkezdett fejlesztések, a napirendi kártyák bevezetése, a fejlesztő pedagógus, az óvónők és a család aktív támogatása mellett mostanra már egyértelmű lett, hogy Márknak szeptembertől iskolában a helye. A fejlesztési alkalmak során szépen felkészül majd a változásra, hiszen eddig sem a képességei, hanem az autizmusból adódó hátrányai miatt merült fel a plusz egy év óvoda.