Első nap

Megszületett végre Maja! Feküdtem az intenzíven, úgy este 10 óra körül volt az idő, és tudtam, hogy most aludnom kell. Alszom, mindjárt reggel lesz, és láthatom a kislányomat! Megölelhetem a férjemet! Gyorsan, aludni kell, gyorsan-gyorsan-gyorsan... Persze sikerült elaludni, de kb. tizenötször ébredtem fel, mivel sosem alszom háton. A torkom baromira fájt, köhögnöm kellett, ami friss császársebbel nem valami mókás... Nem is tudtam, hogy becsöveznek az altatáshoz. Viszont a katétert is már altatásban rakják fel, ez jó ötlet volt tőlük. Felébredtem úgy 4 óra felé, és már nem is tudtam visszaaludni. Alig vártam, hogy a kórházban is elinduljon végre az élet... Na, gyerünk már! Itt is kb a fél hat volt az az időpont, amit már reggelként aposztrofálnak, és mivel eléggé aktív voltam, rögtön jött az egyik nővérke, hogy akkor hajrá, keljek fel, menjünk mosakodni. Ez tényleg nem volt egyszerű, de főleg azért, mert az ízületeim miatt nem tudtam rendesen a kezemre támaszkodni... Persze azért sikerült, és már túl akartam lenni az egész hercehurcán, hogy átkerülhessek a gyermekágyas szobába, és láthassam Ficánkát! Reggel 8-ra, a vizitre már elég jól voltam. Délután kettőig kellett várnom, hogy meglegyen az üres egyágyas szoba. A fennmaradó időt remekül el lehetett ütni azzal, hogy nekiindultam a wc-túrának, ugyanis az egész osztály pont ellenkező végén volt a mosdó... Egyszer felhoztak a Bucifejűt, miután egy epidurállal szült lány utódáért leszóltak a csecsemőosztályra, én pedig mondtam, hogy még nem is láttam a lányomat... Egyúttal őt is felszállítmányozták, és találkoztunk végre! Óriási volt, és nagyon-nagyon szép. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy ez a kis Bucifejű Ficánka egy napja még bent volt a hasamban! Napokba telt, mire hozzászoktam a gondolathoz, hogy ez az én kislányom. Szegény anyuékat reggel 8-ra odarendeltem, de hát ki a fene gondolta, hogy délután kettőkor tudok csak átmenni egy rendes szobába! Bár az intenzívre nem engednek be senkit, én kimehettem egy rövid időre találkozni velük, ez azért nagyon jó volt, ők is látták, hogy jól vagyok, meg én is találkozhattam végre a családom egy részével. Délután anyuék segítségével beköltöztem az egyik egyagyas szobába (van TV és nincs csótány, valamint egy másik egyágyas szobával kell csak megosztani a normális állapotú fürdőszobát!). Felhoztuk a csecsemőosztályról Ficánkát, aztán végül jött az uram, és együtt csodáltuk ezt a kis Tündérkét, aki két nappal azelőtt még kirúgta a pocak oldalát...

Valahogy eltelt a következő három nap is, kiszedték a varratokat, elindult a tej, és végre hazajöhettünk. Volt itt néhány pillanat, ami pályázhat az életem legboldogabb perce címre, de ezek a mai napig csak egyre többen lesznek. Igaza volt azoknak, akik szerint a gyerek a legfontosabb dolog az életben. Amikor megszületik ez a kis csöppség, átértékel az ember mindent egy pillanat alatt. Nem számít más, csak az, hogy így lettünk igazi család. Apa, Anya és Ficánka. 

Megszületik

Eljött az idő, hogy megírjam Maja születésének a történetét. Kicsit leülepedett már a dolog, de azért nem szeretnem, ha elfelejteném a részleteket :)
Miután beléptem a 42. hétbe, és már több, mint egy hete unatkoztam a kórházban, tűkön ülve vártam a hétfő reggeli szülésindítást. A türelmem és az erőm is a vége felé közeledett, nem is beszélve szegény férjem lelki erejéről... 2007. július 9-én reggel 8 órakor volt jelenésem a földszinten, a vajúdószobában. A szülésindítás annyit jelent, hogy bekötnek az embernek egy infúziót, amibe oxitocint fecskendeznek, folyamatosan CTG-vel monitorozzák a baba állapotát, és várunk arra, hogy elinduljon kifelé. Mivel az elmúlt egy hétben a "szűk egy ujjnyira nyitott méhszáj" szöveg egyátalán nem változott, illetve Ficánka egy hónappal azelőtt már túllépte a 4000 grammos súlyt, ráadásul nagyon kevés jóslófájásom volt, nem gondoltam, hogy ilyen egyszerű lesz az az indítás... Mivel nem volt fogadott orvosom, nem volt senki, aki állandóan jött volna magyarázni, de azért nagyjából kiderült, hogy a fentiekre lehet számítani. Szóval vasárnap éjféltől nem ehettem, és csak egy-két kortyot szabadott inni. Reggel hatkor jöttek értem, hogy CTG, majd reggeli helyett (grrrrr...) összepakoltam a cuccomat. Nyolckor rábíztak egy aranyos orvostanhallgatóra, aki lekísért a földszintre. Kicsit túl van légkondicionálva a vajúdó és a szülőszobák is, meleg ruhával nem készültem, egy óra után el is kezdtem fázni :/ Kaptam egy ágyat, egy jó kis CTG-t, és kész. Konkrétan délig (!) ennyi történt. Akkor már kezdtem kiborulni, egyrészt rosszul bírom az éhezést, másrészt nem értettem, hogy mire várnak, olyan sok munka nem volt azért... A négy óra alatt két nőt elvittek császározni, egy csaj meg bejött elfolyt magzatvízzel, és egy fél óra múlva átment az egyik szülőszobába. Ennyi forgalom volt össz-vissz. Elhatároztam magam, és megkerestem azt az orvost, akire a Béla rábízott ott a SOTE II-n. Ennyi hiányzott ahhoz, hogy beinduljanak a dolgok. Azt mondta, hogy voltak spontán összehúzódások, arra vártak, hogy esetleg magától elindul a dolog (MUHAhahaha!)... Mindjárt jön az egyik szülésznő, beköt egy infúziót, és kapok bele oxitocint. Mondtam, hogy ez igazan remek, mert négy órája erre várok... Fél kettőre sikerült is megvalósítani ezeket a borzasztó bonyolult terveket. Most azt nem részletezem, hogy egész idő alatt egy tanuló kislány viselte gondomat, hát elég érdekes volt. Az hagyján, hogy az infúzió bekötésekor én nem nagyon néztem oda, de ő sem. Nem tudom, melyikünk akarta jobban, hogy kész legyünk :)
Felhívtam a drága egyetlenemet, - aki reggel óta ugrásra készen várta, hogy adjak jelet az indulásra - hogy inkább jöjjön be, akármeddig is fog tartani az egész, nincs értelme, hogy én egyedül unatkozom bent, ő meg kiborul kint. Szegény elég rosszul bírja a kórházi miliőt, de inkább ott akart lenni, na meg tudta, hogy nekem is jobb, ha ott van velem. Elkezdődtek a fájdogálások, néha szóltam, hogy vegyek le a CTG-t, mert pisilni kell (ez a hideg meg az infúzió miatt így is kb. óránként volt, hogy nem ihattam), és a férjem kíséretével ki is tudtam menni. Már nagyon unalmas volt a fekvés, úgyhogy ezért sem bántam a viszonylag gyakori pisilést. Percenkénti 10-es cseppszámmal becsöpögött egy egység a karomba. Semmi extra nem történt. Kaptam egy másik infúziós palackot, bele egy újabb oxitocin adagot (percenkénti 60-as cseppszám). Még mindig nem történt semmi extra, nem gondoltam, hogy ebből valami szülésféle lesz... Hat órára már nyilvánvaló lett (nekem legalábbis), hogy ez a gyerek nem, nem és nem akar megszületni... Lassan az orvosom is ezt kezdte gyanítani, és konzultált az osztályvezető orvossal, hogy mi is legyen. Mind a két orvos, illetve két szülésznő egymástól függetlenül ennyit tudott hozzátenni a vizsgálat után a helyzethez: reménytelen. Még mindig szűk egy ujjnyi... És ez így is volt. Fél hétre meglett a döntés, mivel nem volt értelme folytatni, császárral kiveszik Ficánkát. Kaptam antibiotikumot, leborotváltak (ezt spec. sokkal jobban csinálta a tanuló nővérke, mint 10 nappal azelőtt az osztályos nővér!), levettem a ruhákat, és jött is a műtősfiú értem. Addigra a férjem már felhívta anyuékat, akik úton voltak, az egész szülészeten nem történt semmi más... Betoltak a műtőbe, na itt elkezdtem úgy fázni, hogy az egész testem látványosan reszketett, mintha valami rohamom lenne. Bár nagyjából tudtam, mire számíthatok, azért meg voltam ijedve rendesen. Az egész óóóriáspocakot lekenték fertőtlenítővel, kaptam az arcomra a maszkot (közben a fejem fölött ment a szokásos csevej, hogy akkor az a múltkori fodrász...). Két levegővétel, és már el is aludtam. 2007. július 9-én 19:25-kor megszületett Maja. Arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a hasam, mintha még matatnának benne, én meg nem tudok megszólalni. Jesszusom, ezek nem vették észre, hogy már magamhoz tértem, és még nincs is kész! Persze ez nem így volt, pár másodperc után meg tudtam szólalni, és közöltem az egész brigáddal, hogy Basszameg, ez kurvára fáj!
Toltak fel az intenzívre, annyira emlékszem, hogy ott volt a férjem, meg anyukám a pillangós ruhájában, megkérdeztem, hogy a gyerekkel minden rendben van-e, erre édesanyám mondta, hogy igen, gyönyörű, és 4600 gramm és 61 cm. Az intenzíven már elég jól voltam, 9-kor megkértem a nővért, hogy keresse meg a telefonomat, és felhívtam a férjemet. A hasam fájt, de már elviselhetően, a férjem hiányzott, nagyon, és alig vártam a másnapot, hogy láthassam végre a kislányomat...

Kórházban

Hétfőn megbeszéltük Bélával, hogy 2007. június 29-én pénteken megcsászároznak, és kiveszik Ficánkát, ha mar nem sikerült befordulnia. Az nyilvánvaló, hogy így nem tud megszületni a pici kis testével... (Azt tudtak, hogy 4 kg fölött lesz.) Mivel Béla csak július 1-től dolgozott külsősként a SOTE II-n, ifj. dr. Szeverényi Márk gondjaira bízott, aki ott van állományban, és akivel igen jó barátok. Remek, van egy konkrét kórházam, és egy konkrét orvosom, olyan nagy gond ezzel már nem lehet :) Egyre kevesebbet tudtam aludni, és egyre idegesebb voltam. Jobban izgultam, mint az államvizsga előtt, pedig a vizsgák nálam extra izgulással jártak, lévén rendszeresen elblicceltem a tisztességes félkészülést. Szegény uram még jobban ki volt, mint én, hiszen velem legalább történtek a dolgok, de ő legtöbbször kénytelen volt külső szemlélőként jelen lenni... Tehát az utasításoknak megfelelően csütörtök reggel 8 órakor (!) jelentkeztünk a SOTE II felvételi osztályán, teljes cuccal. Így volt ez kitalálva, hiszen a hétvégén átköltözés az új házba, addig én úgyis bent vagyok a kórházban, Sanyi mindent elintéz. Addigra már kiderült, hogy nem az új házba megyünk haza, mert nem engednek beköltözni amíg nem fizetünk, vagy legalább egy papírt nem tudunk felmutatni arról, hogy fizetünk... Szóval Zsuzsikához jövünk majd haza, egy-két hétig elleszünk itt, úgyis elkel majd a segítség. Tíz órára lett is ágyam a terhespatológián, meg is vizsgáltak, elhangzott néhányszor, hogy "jó nagy baba!", szóval a szokásos. Azért biztos, ami biztos alapon leküldtek ultrahangra és CTG-re. Az ultrahangos orvos kérdezte, hogy miért program császár, én pedig közöltem vele, hogy azért, mert nem fordult be a baba, és túl sok a magzatvíz. O rápillantott a monitorra, és közölte, hogy akkor ezeket ki is húzhatom a listáról, mert Ficánka bizony befordult... A kis cseles, megvétózta a megszületést egy észrevétlen megfordulással, amit a mai napig nem értek, hogy sikerült véghezvinnie... Ennek örömére lefújták a programcsászárt, és kis győzködés után péntek reggel hazaengedtek azzal, hogy hétfő reggel jelentkezzek ismét, ugyanis ekkora túlsúllyal (+35 kg) ne hordjam túl a pocaklakot szabadlábon... Igazan remek volt egy ekkora pocakkal, szép nyári időben egy költözést végigasszisztálni :) Rengeteget segített Zsuzsika, Gabica, Gábor és Bani is, Sanyi meg tényleg szenzációsan intéz és szervez mindent, de úgy is szörnyen fárasztó volt... Szombat este pedig mar Zsuzsikánál aludtunk a kihúzható kanapén, az összes cuccunk az új házban (kivéve a kórházi pakk, és Sanyinak 1-2 póló meg gatya). Valahogy már sokkal kevésbé izgultam, mint csütörtökön. Hétfő reggel már úgy mentem vissza a kórházba, hogy ismerősként köszöntöttek a nővérek és néhány hosszabb tavon bentlakó lány is :) Egész héten nem történt semmi. Semmi a világon. Szerintem csakis a vizsgalatok hatására szűk 1 ujjnyira tágult a kijárat, benéztek, a magzatvíz tiszta volt, a szívhang mindig jó, a CTG tökéletes, a flowmetria szintén... Mivel egy hét túlhordás után indítanak, nem volt más dolgom, mint várni... Reggel 5:20-kor ébresztő (úgy értem a takarítónő elkezd éktelenül zajongani, nem lehet rá nem felébredni), 6-kor már vérvétel, stb. (akinek kell), 7-kor sorban állas, szívhang hallgatás, 8-kor reggeli gyors vizit, 8:30 reggeli (1 zsömle és vaj vagy felvágott vagy sajt vagy jam), délben nagyvizit, majd ebed (jujjj), kora délután a szükséges vizsgálatok, 5-kor vacsora (ld. reggeli), 7-kor esti szívhang hallgatás, 6-11 között valamikor nagyon gyors esti vizit (attól függően, mennyi szülés van lent). Ennyi. És ez egy héten át - ááááááááááááááááááááááááááááá. A végére iszonyatosan türelmetlen voltam. Már alig bírtam cipelni a pocakot, szerettem volna, ha kibújik a kisasszony, nagyon vártam már, hogy Sanyi is végre a kezében tarthassa, ne érezze magát annyira tehetetlennek... A végső időpont 2007. július 9-e volt, ha magától nem születik meg Ficánka, akkor egy hét túlhordás után, hétfőn elindítják kifele...

Program

Most már aztán nem kell a bizonytalanon aggódnunk. Béla hétfőn jól megmondta, hogy mi fog történni. Csütörtökön reggel 8-ig kell jelentkeznem a kórházban felvételre (MUHAHAHA!), és péntek reggel kiveszik Ficánkát. Kicsit még rá kell készülnöm erre a dologra, mert a rendes szülésre készültem, de hogy a császárnál mi hogy van, az meg nem teljesen kristálytiszta... Kicsit érdekes volt persze ez is, mivel próbált Bélánk kapacitálni, hogy megcsinálja szerdán vagy csütörtökön a Szabolcs utcában. Mondtam, hogy inkább ne :) Látta, hogy hajthatatlan vagyok, úgyhogy felhívta a haverját a klinikán, meg beszelt a proffal. Remélem ők is úgy gondolják, hogy pénteken kiveszik Maját, mivel Béla csak július 1-től dolgozik náluk :-o De azt mondta, hogy ez nem probléma :D A Szabolcs utcás ötlet nem tetszett. Egyrészt nincs túl jó híre annak a szülészetnek, másrészt meg már rákészültem a SOTE II-re, ami mégis csak egy szépen felújított klinika, ugye... Úgy tűnik hétvégére lesz gáz-telefon-tv-internet az új házban, ahova a drága férjecském átköltözik, amíg én orvosi felügyelettel töltöm az első napokat 2in2. Izgulunk. Nagyon. És nagyon varjuk mar, hogy magunkhoz ölelhessük a kislányunkat :)

Szabadlábon

Hát kérem az ez utolsó hét, amit szabadlábon töltök Ficánkával a pocakban. Hétfőn azt mondta a doki (aki nem a Béla volt...), hogy minden szuper, a gyerek nem igyekszik kifele, jöjjek jövő hétfőn is, de az utolsó hétre befektetnek. Én ez ellen egy kicsit azért tiltakoztam, t.i. az ellen, hogy csak a jövő heten kell befeküdni... A császár biztosnak tűnik, ugyanis folyamatosan a buksi fejével felfelé tartózkodik a kis szumóbirkózó (akit a 37. heten 3850 gr súlyúnak mertek - ajjaj...). Már borzasztó nehéz ez a sok plusz kiló, főleg így 40 fokban. Nem tudok már semmit csinálni, és a gép előtt ülés sem egy leányálom - legalábbis ha kis idő eltelte után a lábfejemre nézek. Állandóan a tv előtt feküdni sem túl érdekes. Persze az a lényeg, hogy Maja jól érezze magát - és ez megvan, legalábbis az állandó tombolásból erre lehet következtetni :D Összeraktuk a kiságyat, roppant jól sikerült! Csak egyszer kellett utána szétszedni egy részét, hogy helyesen csavarozzuk oda az odacsavaroznivalót. Per pillanat a következő megválaszolhatatlan kérdések foglalkoztatnak minket: 1. Vajon mikor születik Maja? 2. Vajon mikor tudunk beköltözni a házba? 3. Vajon megkapjuk a hitelt? 4. Vajon hova megyünk haza a kórházból? Nos, ilyesmi, de valahogy úgyis minden megoldódik. Addig is igyekszem a madonna-imidzsnek megfelelő bugyuta félmosollyal szemlélni a történéseket, és nem idegeskedni semmin, azzal meg sosem került előbbre egy ügy sem. Ugye? Ugye!